2014. április 27., vasárnap

Lia novellája

Sziasztok ! Hoztam nektek egy novellát aminek majd szánok egy második részt is .
A Gyűrű Őre(fantasy-vagy egyéb kategória)
Egy gyűrű ami sokat jelet nekem eltűnt a csatában Deron miatt. A pálcám nem bírta volna tovább, és magamra engedtem az átkot. Miért nem védtem le a gyűrűvel? Hiszen az egy Horkruksz, rögtön meghalt volna, de én élni hagytam. Lényem kis darabja bennem van , így én is sok átkot védtem be életem vágyaként. Hiába keresem a három Horkrukszot nem találom. Néha hallom,hogy beszélnek hozzám. Átkozott nyelvezet, mivel sújtottak. Pálcám repedése óta gyengült, és rohamosan gyengülni fog. De Őt le kell győznöm.
Oly messze van ,hogy elérd. De túl közel ,hogy megtaláld. Túl közel, de távol. Az erdő lesz az. Hallottam róla de eddig nem hittem a mesének. Rohanok ki a hatalmas kastélyból ,mit lebegő Dementorok őriznek. Arcom kipirult, mellkasom lüktet, és érzem már csak a gyilkolási vágy hajt. Anya miatt teszem.
Van egy fa az erdőben amit a Gyűrű Őre vigyáz. Ott lesz a Horkruksz. Hallom,hogy megszólít. Hangja rekedtes , gyilkolásra vágyakozó hang.
Morgását hallom a nagy Őrnek ki vigyázza az én gyűrűmet. Lába csapódik vérben áztatott könnyes földbe. Holttestek és csontok feküdnek a talaj mély zöldjében. Sötétség leple befedi szemem, és lassan csak kis foltokat látok, de hörgést még mindig hallom. A hangok fejemben zengenek , megőrülök, de miért én? A kiválasztott.
Lia

2014. április 18., péntek

Hoztam egy novellát nektek,amit Berecz Emi írt ...
Nekem nagyon tetszik:)                                     

   Földre szállt démon



Egy hatalmas napernyő alatt ülve figyeltem a körülöttem mászkáló tiniket. Egy nyárköszöntő bulin voltam, és bár kedvességből elfogadtam a meghívást, szívesebben köszöntöttem volna ezt az évszakot "otthon" egy hatalmas fagyi kehellyel. Ehelyett itt vagyok egy jégkásával a kezemben. Lassan - nehogy megjelenjen az oly' rettegett agyfagyás - beleittam az imént említett italba. Közben a tekintetem az ajtóra vándorolt, ahol épp belépett a khm... Hogy is hívják az emberek? Fiúm? Gyorsan észrevett és emberhez mérten nagy sebességgel le is ült mellém. Beletúrt az össze-visszaálló, barna hajkoronájába, majd - szintén barna - szemeivel rám nézett.
- Szia! Hogy vagy?
- Nem szeretem túlzottan az ilyen eseményeket, de talán nem alszom el az unalomtól.
- Lesz ez jobb is! - nevetett és megpuszilt.
Viszonzásul csak egy halvány mosolyra tellett. Ez nem meglepő, elvégre nem szeretem. Azt hiszem a magamfajták nem is tudnak szeretni, legalábbis egy embert biztos nem. Szimplán érdekből vagyok vele, és ezt ő is tudja. Ennek ellenére még is szeret. Jaj, te szerelem! Csak fájdalmat okozol szerencsétlen fiú lelkének. Megkedveltettél vele egy démont! Öreg hiba.
- Megyek a haverokhoz, addig próbálj jó lenni! - mondta, majd felállt.
- Mindig úgy beszélsz, mintha te lennél az idősebb. Egyébként mikor voltam én rossz?
- Mindig - szólt vissza sétálás közben.
A saját értékrendem szerint sosem voltam rossz. Vagyis megöltem pár szemét alakot, de minden férget el kell egyszer pusztítani, nem? Unottan az udvar egyik szélén fekvő bárpultra tettem a poharat és elindultam a kijárat felé. Útközben pár alulöltözött, rózsaszín tűsarkúban pompázó lányra lettem figyelmes. Ma már pláza cicáknak nevezik őket, ugye? Látványosan végigmértek, különösen a fekete-kék kombinációjú szoknyámat, majd halkan gúnyolódni kezdtek. Persze az én hallásom mérföldekkel jobb, mint az övék, szóval gyerekjáték volt kihallgatni őket. Egy hirtelen ötlettől vezérelve emberi szemnek láthatatlan gyorsasággal hanyatt borítottam az egyiket, persze úgy, hogy nehogy betörjön a - szerinte csinos - kis fejecskéje. A másik három ijedten lehajolt hozzá, majd a tettest kezdték keresni. Én már messze jártam, úgyhogy erről most lemondhatnak. Amint kiértem az utcára meghallottam az ismerős lépéseket mögöttem. Nem szólaltam meg, amikor mellém ért, még csak rá sem néztem. Ez jel volt arra, hogy ha bármit is akar, szólaljon meg ő először.
- Miért jöttél ki?
- Meguntam. Haza akarok menni! Vagyis vissza hozzátok.
Sóhajtott, majd a kocsijához ment. Én hangtalanul követtem és ugyanígy szálltam be. Egy ideig néztem a tájat, de aztán megunva a csendet - ami nálam elég ritka - feltettem a nemrég megfogalmazódott kérdést.
- Ugye tudod, hogy csak addig maradok veled, amíg a földön kell gubbasztanom?
- Miért ne tudnám? Már az elején elmondtad - mondta felháborodottan.
- De te ennek ellenére is elviselsz.
- Ilyen az emberi természet - indokolt mosolyogva.
- Naiv gyerek vagy.
- NEM VAGYOK GYEREK!
- Jaj, drágám, hidd el, hogy hozzám képest még az ükanyád is gyerek lenne - ma most először mosolyodtam el - még ha csak gúnyosan is - őszintén.
- Csak te vagy egy vén... - innen már nem figyeltem rá, ugyanis a dührohamai alatt elég hülye dolgokat tud mondani.
Visszatértem a tájban való gyönyörködéshez. Az út szélén zöldbe burkolózott fák álltak, ágaikon itt-ott egy-egy madár dalolt. Kicsit távolabb egy rét, tele apró lila virágokkal. Általában nincsenek ínyemre az ilyen szép dolgok, de néha jó ezeket nézve nosztalgiázni. Visszaemlékezni a régi korokra, amikor még sokkal jobban tudtam szórakozni. Viszont mindennek van egy olyan oldala, amit mindent beárnyékol. Ennek a résznek is van. A fák mögül előtűnnek a gyárak hatalmas, füstölgő kéményei, kicsit jobban megnézve még az épület alján fekvő fekete - biztosan mérgező - masszát is láttam. Gratulálok emberiség! Rájöttetek hogyan lehet elrontani a bolygót. Az elmélkedésből felébredve rájöttem, hogy az utazótársam még mindig morog, és egyre kevésbé figyel az útra.
- Hagyd abba zsörtölődést és inkább figyelj az útra!
- Ne használj már olyan lejárt szavakat, hogy zsörtölődés! Amúgy meg figyelek.
Már éppen visszaszóltam volna, hogy egy szó nem tud lejárni, amikor egy kisbusz bejött a mi sávunkba. Mindkét sofőr félre rántotta a kormányt, de már késő volt. A két jármű egymásnak ütközött, miénk fejre állt. Egy ezredmásodpercre minden elsötétült, majd a fél világ vörös lett. A fejemhez kaptam, amiből ömlött a vér, éreztem, hogy pár bordám is eltört. Szép kis karambol volt. Végül is ez lényegtelen, maximum egy perc és rendbe jövök. Oldalra tekintettem és szemmel megvizsgáltam az állítólagos barátomat. Nem esett komoly baja, csak a keze volt egy kicsit kicsavarodva. Úgy látszik felfogtam az esés nagy részét. Rám nézett és fájdalmasan elmosolyodott.
- Jól vagy?
Nem láttam értelmét, hogy válaszoljak



Lia

2014. április 14., hétfő

Nettikeee versei

Sziasztok!

Három verset olvashattok ebben a bejegyzésben, amiket Nettikeee írt. Kettőt régebben írt, egy újabb.

Az ember játszótere

Sötét magány;
Minden fekete-fehérben,
De nem tart soká a fakóság,
Túlragyogják világunkat a színek.

Hisz a fény
Megjelent az éjszaka végén;
De van, hogy tudni valamit
Nem elég.

Mert az igazság
Mindenkinél más:
Én mondom ezt,
Mire Te mást értesz.

Értelmetlen szöveg ez?
Könnyű bármit hozzátenni?
Mi az élet értelme?
Élni, vagy tán meghalni?

Élni szeretnék.
Létem után a fellegekben is;
De nem örökké.
Kíváncsiságom megőrjít.

Megismerek dolgokat,
S kipróbálok sok olyat,
Amit egyébként
Messziről elkerülnék.

Sokat másztam fára,
Számoltam és okosodtam.
Aztán - majd egyszer -
Megtanítom ezeket a gyerekeimnek.

S amikor felnőnek,
Továbbadják ismeretüket.
S mindez így addig megy,
Míg az élet az ember játszótere.


Fájdalom

Egyenlő egyenlőtlenség,
történelmi képtelenség,
hatalommal visszaélés,
mit nekem egy éles kés?

Megvághatom magam,
kitörhetem a lábam,
és bár megsebesültem,
el nem vérezhetek.

Lelkemet meg kell védenem,
hogy a kés ne találja el,
mert ha megsérülnék,
fájna bennem az a kés.

Fájna, te kegyetlen ember!
Te sértetted meg a lelkem.
Te voltál az, ne is tagadd,
inkább ásd el jól magad!

Csak gyötrelem van, és fájdalom,
az emberekben nincs szánalom,
De te sem vagy más, benned sincs már,
hisz’ megbántottál…

A lelkem nehéz építmény,
leomolni, összedőlni kész,
újraépíteni kemény munka lesz.
És neked segítened kell!

A nyár hívó szava

Rövid a nyár!
Kezdődik a suli már, Ó!
Nem várja szinte senkI, Ó!
Dolgozatok meg még sok más opCIÓ!
Jöjjön egy nagy ovÁCIÓ!
Jaj, kegyes KÁCIÓ!
Írod már az AKÁCIÓ!-t,
Még egy ‘V’-t tegyél elé,
Hogy kiálthasd a végén:

VAKÁCIÓ!

Puszi:
Solya



2014. április 12., szombat

Versike-By Lia

Hoztam nektek egy saját verset, amik remélem tetszeni fog!

Az érzéseknek nem tudsz parancsolni, hiába próbálod!-Lia J. Benson

Harry


Csak nézem őt,
Bámulom hibátlan arcát,
Oly közel van,
De mégis távol hogy érinthessem.

Vágyaimmal nem bírva vágok bele,
Tudva,hogy soha nem lehet az enyém,
Pedig a vágy iránta erősebben vonzza őt,
Testem minden porcikája.

Vágyom érintésére és pilllantására,
Égeti lelkemet mit iránta érzek,
Tudom boldogabb lenne mással,
Megérdemelné.

Sokkal jobban szeretném őt érezni,
De ez csupán egy álom!

Egy álom, amit nem vehet senki el tőlem.
Ami nem foszlik szét,
És Örökké tart.

2014. április 11., péntek

Új szerző - új novella!

Sziasztok!
Én vagyok ezen csodás blog új szerkesztője! :) Nagyon remélem,hogy tetszeni fognak a bejegyzéseim, amik általában vagy novellák vagy képek lesznek....
Nem is nagyon húzom tovább az időt, jó olvasást!!

Igazad van, csak félek....



Unottan feküdtem az ágyamon, szemeimmel a halvány lilára mázolt plafont bámultam. A szobát bejárta Rihanna hangja töltött be, aki éppen az egyik számát énekelte. A zene lassan elhalkult és a műsorvezető hangját halottam meg aki bejelentette a következő szám címét:Selena Gomez- Love You Like A Love Song. Egy percre elgondolkodtam, kezembe vettem a gitárom és  egy kis állítgatás után elkezdtem pengetni a hangszert. Selena-val együtt énekeltem, sokan mondják, hogy jó hangom van, szeretem is csinálni, de nem ez az amiből megszeretnék élni. A szám lassan véget ért és újra felcsendült a műsörvezető hangja aki bejelentette a következő dalt, ám én már nem figyeltem rá, fülemet az ajtóhoz tapasztottam és hallgatózni kezdtem.


Apa hangját halottam meg, finoman szólva, nem volt jó kedvében. Nagyon nem. Halkan nyitottam ki az ajtómat, kilépve rajta végig mentem a kis folyosón és megálltam a lépcső legtetején. Óvatosan lépkedtem le a fokokon, a legalján megálltam és bekukucskáltam a konyhába ahol megláttam anyát és apát. Anyu arcán könnyek folytak végig, hangtalanul estek le a földre miután végig folytak arcán, miközben apa nyakán kidagadtak az erek és piros fejjel üvöltött. Nem értettem miért, még sosem láttam őket ilyennek. Apa folyamatosan csak azt hajtotta, hogy anya megcsalja őt, míg ő hevesen tiltakozott a vád ellen.
- Sziasztok - léptem be a helységbe megszakítva ezzel a vitát. Mindkettőjük szeme rám tapadt, anya letörölte a könnyeit míg apa arcszíne lassan kezdett normalizálódni. Nem szólaltunk meg, csak néztünk egymásra így a szobára csend telepedett.
- Kicsim - szólalt meg halkan anya, de én mintsem törődve vele, sírva rohantam fel a szobámba.
Halottam ahogy apa anyát okolja mindezért, ám én csak becsaptam az ajtóm és nekidőlve csúsztam le annak vonalán, hiszen tudtam, hogy apa feltételezése nem alaptalan. Nyugtatásképpen újra kezembe kaptam a gitárom és újra játszani kezdtem. Nem tudom, hogy mit, csak kizártam a külvilágot és játszottam mindent ami eszembe jutott. Már kiskorom óra gitározok, mindig is képes volt megnyugtatni. Ezt csináltam most is. Csak játszottam és játszottam amíg szépen lassan lehiggadtam, sírásom lelassított és a Nap is egyre lentebb ereszkedett az égen.
Tekintetem az órára vándorolt, felugrottam amint észrevettem, hogy a kismutató már a hetes számjegyet is elérte, sőt, már el is hagyta azt. Villám sebességgel pattantam fel a földről, gitáromat a neki készített állványra helyeztem és bevágtattam a fürdőszobába. Molly-val nyolcra beszéltük meg, hogy lemegyünk a partra egy kis esti szörfözésre és a rendelkezésemre álló húsz perc nem elég arra, hogy magamra rángassam a fürdőruhám, eltüntessem a sírás nyomait és a partra is leérjek még idő előtt. Hacsak nincs teleportáló képességem. Lecsuktam a szemem és nagyon erősen koncentráltam, ám amikor kinyitottam a szemem ugyanúgy a fürdőszobában álltam, csak még idiótábban mint eddig. Belenéztem a fali tükörbe, de amint megláttam a kisírt szemű, piros orrú, kócos hajú, meggyötört énem egyből megbántam ezt a tettem. Kezembe kaptam a fésűm és elkezdtem kifésülni fahéj barna hajam. Simán felgumiztam, majd arcot mostam. Valamennyire jobb lett a helyzet, de valamennyire még mindig látszottak a sírás nyomai. Mit sem foglalkozva vele kaptam magamra a rózsaszín bikinit, rá egy farmernacit, egy kis táskába összeszedtem a szükséges holmikat és az ajtóhoz rohantam, ám még mielőtt kiléphettem volna rajta megálltam. Nem mehetek, anyámék most tuti nem engednének el. Körbenéztem a szobában, végül megállapodott a tekintetem az ágyamon, melyen ott pihentek a tiszta lepedők. Szinte éreztem a fejem fölött felvillanni a kis lámpácskát, jelezve ezzel: megvan a szökési tervem, ami már csak megvalósításra vár. Leültem az ágyamra és elkezdtem összekötözni őket, míg végül kaptam egy hosszú kötelet. Felálltam és magam után húzva a frissen készített kötelem sétáltam az erkélyre, a korláthoz kötöztem és ledobtam. Épphogy csak, de leért a földig én így szépen leereszkedhettem rajta, csendben és hangtalanul. A kulcs hogy ne nézz le. Miután épségben földet értem elindultam a partra lelkileg felkészülve Molly félórás faggatására. A telefonomat előhalásztam a táskám legaljáról - alap, hogy ott volt - megnéztem, hogy mennyit is kések. 8 perc, egész jónak számít.
 Lassan sétáltam a part felé, Molly pedig már várt rám, dühösen,  kezében a deszkáinkkal. Hogy miért volt nála az enyém is? A válasz  igen egyszerű és rövid: a szüleim nem igazán lelkesednek a sportél, szerintük "túl veszélyes" így képtelen vagyok titokban tartani ezt a kis hobbit.
- Mégis hol jártál? - kérdezte idegesen az előttem álló nem épp jó hangulatú lány, akit én a legjobb barátnőmnek nevezek.
- Neked is szia drága Molly, igen, köszönöm kérdésed, én is kiválóan vagyok, és te? - kérdeztem cinizmussal a hangomban.
- Te sírtál? -nézett végig rajtam, mire én heves fejrázással próbáltam ellenkezni, ámbár tudtam, hogy az én drágalátos barátném túlságosan is jól ismer ahhoz, hogy elhiggye ezt - Majd szörfözés után megbeszéljük - legyintett. Kék bikinijében, a szörfdeszkájával együtt indult a vízbe és megpróbálta meglovagolni az éppen közelgő hullámot. Sikeresen. Levetetve magamról a farmersortot pakoltam le a cuccomat a homokba és barátom után indultam aki már a szörfdeszkán állva trükközött a deszkán. Ez kell most nekem, egy kis nyugalom, mert muszáj kitisztítani a fejem. Amikor a tengeren vagyok olyan mintha megállna az idő, semmi sem számít csak a hullámok és a deszkám. 
 Mikor már annyira elfáradtunk, hogy felállni sem tudtunk a deszkán lassan kievickéltünk és kifeküdtünk a forró homokra. Már egy ideje feküdtünk a homokba és mind a ketten a gondolatainkba merültünk, de tudtam, hogy Molly nem felejtkezett el a sírásomról.
  - Szóval, drága Emma, miért is sírtál? - fordult felém kíváncsian.
  - Nem mehetnénk elsőnek fagyizni? -pattantam fel és kezdtem el futni a part vége felé Mrs. Smith fagyis kocsijához.
Igen, igen finoman szólva nem akartam erről beszélni, de sajnos barátnőmet nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
  -Ugye tudod, hogy nem halogathatod a végtelenségig? -lihegett mellettem. Sóhajtottam, mivel pontosan tudtam, hogy igaza van, így megálltam és szembe fordultam vele mire ő a kezembe nyomta a táskám. Lassítottam lépteimen és nekifogtam a mesélésnek.
 - A szüleim egyre többet veszekednek és lehet, hogy el fognak válni. Én ezt nem bírom Molly! Eddig olyan jól megvoltunk egymással. Mi változott meg? - fakadtam ki. Nem válaszolt így fojtattam - Nem akarom, hogy elváljanak, hogy aztán kettőjük közt kelljen választanom. Nem menne!
- Nem is kell, minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, ez természetes. Nem fognak elválni, minden rendbe jön majd és ugyanúgy élheted tovább az életed mint eddig - nyugtatott.
- Igazad van, csak félek - hajtottam le a fejem.

SunshineEmi♥


2014. április 10., csütörtök

Sophie novellája



 Sziasztok szerelmeim! Visszatértem és hoztam egy novellát...de nem rizsázok nézzük mit ír róla a szerző: 


 A nevem Szabó Zsófia, de Sophie Taylor álnéven publikálok a neten. Amatőr író vagyok, írás-olvasás zavarommal nem foglalkozva 14 éves korom óta írok. Egy könyvem már jelent meg magánkiadásban és egy novellám egy antológiában. Olvastam, hogy lehet novellát beküldeni, így megpróbálkoznék az egyik írásommal :) Remélem szerintetek is publikálható :)

Enyém vagy!

Halloween közeledtével Pápa falait, telefonpóznáit is ellepték Október 31-ére szervezett bulik plakátjai. Megálltam egy újabb Halloweeni partyt hirdető plakát előtt, elolvastam a már jól ismert szöveget, ami csupán megfogalmazásában más, mint a többi, majd felsóhajtottam és tovább indultam. Egyik sem fogott meg igazán, nem volt kedvem elmenni csupán azért, hogy ne otthon üljek. Persze nagyon jól tudtam, hogy Kinga és Dávid majd menni akar, mert már a jelmezük is megvolt, de idén valami extra bulira vágyom, valami olyanra, ami eddig még nem volt. Miért reménykedem, hogy ebben a poros kisvárosban, ahol nem történik semmi, majd pont egy buli fog kilógni a sorból? Ugyanolyan unalmas, átlagos estét fognak szervezni, mint mindig. A Halloween csak abban különbözik a többitől, hogy beöltöznek a fiatalok. Nekem is kellene még találnom mit is veszek fel, de annyira nincs kedvem. Bár tény, minden jobb, mint itthon ülni és a régi történeteket hallgatni nagyanyámtól, amik a bezzeg az én időmbennel kezdődnek. Bárcsak anya még élne, akkor nem kellene minden bulira úgy kiszöknöm, aztán visszaszöknöm és nem kellene úgy viselkednem, mint egy helyes, rendes kislány. Végre úgy öltözhetnék, ahogy akarok. De nem is fájdítom a szívemet ilyennel, mert felesleges. Csak tudnám, hogy mit vegyek fel.
Már majdnem beléptem az öreg, rózsaszínre festett családi ház kapuján, amikor meghallottam, hogy a nevemet kiabálják. Megfordultam, és megláttam, hogy Kinga integet és siet felém. Szőke haja kikunkorodott a sapka alól, kerek arca kipirult a hidegtől, sötét farmerja és kabátja vékonyabbnak mutatta, kék szeme boldogan csillogott.
- Nem hiszed el, mit találtam Anna! - lihegte a lány és felém nyújtott egy papírt.
- Ez meg mi? – bámultam a lapra, amin csupán a Halloween felirat, a dátum és a következő felirat állt: "Haláli buli Mindenszentek előestéjén. Gyere, és meglátjuk túléled-e"
- Nem is tudom, biztos macskaeledel – gúnyolódott Kinga. Csak a szememet forgattam és továbbra is rá bámultam. – Mint látod ez egy plakát. Hatalmas buli készül, és mit gondolsz hol? A kastély pincéjében.
− Hogy a francba szerezték meg az Esterházy-kastély pincéjét? – döbbentem meg. A város kastélya és főleg a pincéje hivatalosan le van zárva, csupán azok mehetnek be, akik jegyet váltanak. Kinga vállat vont.
− Kit érdekel? Állítólag tavaly is volt és nagyon durvára sikeredett. Arról is pletykáltak, hogy páran eltévedtek részegen a lezárt alagutakban és azóta se kerültek elő – suttogta sejtelmesen Kinga és láttam rajta, hogy büszke magára. Éppen elég ideje ismer ahhoz, hogy tudja, vonzódom a felderítetlen rejtélyekhez és a félelmetes helyekhez. – Szóval megyünk? Úgyis csak egyik helyről a másikra mászkálnánk, és sehol sem éreznénk jó magunkat.
− Menjünk, vagy ne menjünk? – morogtam, de gondolatban már azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel. Kinga megragadta a lány vállamat és a szemembe nézett.
− Látom a szemedben, hogy döntöttél – vigyorgott Kinga. – Elmegyünk és életünk végéig emlegetni fogjuk. – Elvigyorodtam és már most nehezen tudtam kordában tartani a hevesen dobogó a szívem. – A ruhádon pedig ne is gondolkodj – legyintett Kinga, és egy csomagot varázsolt elő a táskájából, majd a kezembe nyomta. – Ezt fent találtuk anyuval a padláson és egyből rád gondoltam. Tessék felvenni, állati dögös leszel.
− Huh, Kinga, köszi – vigyorogtam még mindig és már attól féltem, hogy szétreped a szám, vagy vigyorba fagy és így maradok. – Amúgy a szokásos terv lesz érvényben.
− Értettem parancsnokasszony – vágta magát vigyázzba Kinga. – Akkor holnap este kilenckor találkozunk a házunk előtt. Nem tudom, hányan leszünk, mert Dávid is hoz embereket. – Gyorsan elköszönt és a következő percben már ott sem volt. Mosolyogva megráztam a fejem, hogy mennyi energia tombol a lányban, alig lehet leállítani, ezer fokon ég és élvezi az életet. Újra a kezemben tartott papírra nézte, és újra csak megdobbant a szívem. Eltölthetek egy jó kis estét a barátaimmal és jól fogom érezni maga. Nem kell aggódnom azon, hogy mi lesz holnap, csak az a dolgom, hogy jól érezzem magam. Aztán hirtelen jéghideg szél vágott keresztül az utcán és messzire repítette a kezemből a papírt. Mégsem rohantam utána. A hideg széltől megdermedtem és úgy éreztem, én magam is belefagytam az időben, a túlvilági kacajtól, ami a semmiből kígyózott felém, felállt a szőr a hátamon. Körülnéztem, de az utcán nem volt senki. A nevetéstől kirázott a hideg, és minden jókedvem elszállt. Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem, hogy én milyen hülye vagyok, hiszen túlvilági lények nem léteznek. Előkerestem a kulcsomat és besétáltam a kertbe.

A túlvilági kacaj tovatáncolt a széllel együtt, pörögve, forogva, keringőt járva a plakáttal.

Még hallottam, ahogy a nagymama felhangosítja a szobájában a tévét, még egyszer megnéztem magam az egész alakos tükörben. Fekete testre simuló ruhám és rajta a vékony, fehér gyöngyökből készült pókháló döbbenetesen illett rám, mintha csak varrattam volna, rövid, fekete hajamat összeborzoltam, szememet vastagon kifestettem. Arcom jobb oldalára, fekete szemceruzával pókhálót rajzoltam, ha már egyszer feketeözvegynek öltöztem... Megelégedve bólintottam, majd lekapcsoltam a villanyt és kimásztam az ablakon. Már a sarkon befordulva láttam, Kinga háza előtt összeverődött csapatot. Hét vagy nyolc fiatal beszélgetett, Kingára várva a kapuban, köztük legjobb fiú barátom, Dávid. A fiú fekete öltönyt és nyakkendőt, fehér inget viselt, az övébe egy játék pisztoly volt dugva és mikor melléértem, mosolyt villantott rám.
− Szia, szépségem. A nevem Bond. James Bond.
− Eredeti jelmez – nevetettem fel. Halkan beszélgettünk, egésze addig, amíg Kinga meg nem jelent, a szokásos boszorkány jelmezében és közölte, hogy indulhatunk. – Felajánlja nekem a karját, Mr. Bond? – Dávid elvigyorodott, majd egymásba karolva tettük meg az utat a kastélyig. Bár próbáltam jól érezni magam, az a sátáni, túlvilági és félelmetes kacaj, amit tegnap hallottam nem hagyott békén. Követett mindenhova, bemászott az agyamba, befészkelte magát, mint pók a hálójába és nem hagyott nekem nyugtot. Mellesleg az Esterházy kastély tökéletes helyszín egy ilyen bulira. Döbbenten álltam meg mikor ráfordultunk a felé vezető útra. Az u alakú épület minden ablakában gyertyák táncoltak, a főbejárathoz vezető úton töklámpások sorakoztak, ijesztőbbnél ijesztőbb arcokkal. Ugyanilyen töklámpások vezettek le a pince bejáratához is, ami nem az épülethez kapcsolódott, hanem jó pár méterrel lejjebb. A kastély parkja sötéten húzódott meg tőlük nem olyan messze, a magas fák árnyékot vettek a holdfényben. Ugyanolyan hideg szél futkározott a fák között, mint amilyen előző nap az utcán. Összébb húztam magamon a kabátot, de még így is fáztam. A zene hangosan dübörgött pont a lábunk alatt, hangfoszlányok, nevetések szálltak felénk a bejárat felől. Már majdnem leértünk mikor elbotlottam a kibomlódott cipőfűzőmben. Fáradtan felsóhajtottam, és lehajoltam, hogy újra megkössem és szorosabbra húzzam a térdig érő bakancsom. A többieket előreküldtem, hogy vegyék meg nekem is a jegyet, míg megoldom a gondom. Miután szorosan megkötöttem, fel akartam állni, de nem messze tőlem megmozdult a bokor, a túlvilági kacajt újra hallottam. Idegesen felnevettem, hogy milyen gyáva nyuszi vagyok, biztos valamelyik fiú ment el pisilni a bokorba. Felálltam, beletúrtam a hajamba és már indultam volna, de ekkor valami elkapta a nyakamat és a vállamba harapott. Reflexből sikoltottam fel, de mikor megérkeztek Dávid és a többiek, a kéz eltűnt és senki sem állt mögöttem. Lihegve hátráltam el a nyakamat simogatva.
− Minden rendben, Anna? – kérdezte Dávid. – Mi történt?
− Se… semmi – ráztam meg a fejem. – Csak ijedtem. Lány vagyok, jogom van hozzá – mosolyogtam a fiúra, aki csak átölelte a vállam és ajánlotta, hogy menjünk be. Nem akartam. Isten látja lelkem, jól akartam érezni magam Kingával és Dáviddal, de egyszerűen nem akartam bemenni. Nem a hely miatta, imádtam ezt a helyet, amióta csak ideköltöztem, de most nem. Valami taszított, valami azt súgta be ne tegyem a lábam arra a helyre. De mégis megtettem. Beléptem a kísértetiesen feldíszített, amúgy is hátborzongató pincébe és elvesztem.

Az elején minden rendben volt. Átlagos halloweeni bálnak indult, mindenféle lénynek beöltözött fiatalok vettek körül, hangosan dübörgött a zene és szabadon folyt az alkohol és az a furcsa kevert ital, amibe fogalmam sincs, hogy mi volt, de sejtelmesen gőzölgött. Az egész pince vörös fényben úszott a színes lámpák miatt. Úgy látszik a készletből csak a piros színűeket vásárolták meg. Ám a bejáratnál lévő nagy termen és a folyosón kívül, amik alapból is rendelkeznek világítással, a pince többi része sötétségbe borult. A hátamon végigfutott a hideg, ha arra gondolok, hogy eltévedem az alagutakban és ott halok éhen. Próbáltam nem tudomást venni a fülemben visszahangzó gonosz kacajról és a vállamban lüktető fájdalomról, és csak táncolni. Aztán hirtelen Kinga magához húzott és a fülembe kiáltott, mivel másképp nem lehetett beszélgetni.
− A pultnál álló csávó és a haverja már fél órája minket bámul!
− És? – vontam vállat.
− És?? – háborodott fel Kinga. – Anna, egyszer élünk. Mind a ketten facérok vagyunk, nincs abban semmi, ha elhívjuk őket táncolni. Még Dávid is becsajozott. – Intett a barátunk felé, én pedig követtem a kezét. Dávid valóban egy vörös hajú, angyalnak öltözött lányt ölelgetett. Visszafordultam Kinga felé és vállat vontam
− Attól, hogy ő becsajozott, nekem nem kell bepasiznom. – Kinga dühösen fújt egyet.
− Inkább nyúlnak kellett volna öltöznöd – ezzel elsétált mellettem, és a pulthoz igyekezett. Még láttam, ahogy felkéri táncolni az egyik fiút, de mivel nem volt kedvem egyedül táncolni, Dávidot pedig nem volt szívem megzavarni, leültem az egyik székre. Nem üldögéltem ott sokáig, mivel nem sokkal később lábakat pillantottam meg. Felnéztem és szemtaláltam magam egy jóképű, szürke szemű, teljes feketébe öltözött, a húszas éveiben járó fiúval. Rám villantotta tökéletes fogait és a kezét nyújtotta.
− Táncolsz velem? – A kezem automatikusan mozdult, pedig nem adtam neki parancsot. Mire észbe kaphattam volna, már szorosan a fiúhoz simultam. Belélegeztem furcsa, fűszeres illatát, a kacagás a fejemben elcsitult, és mintha kissé elbódultam volna. Nem törődtem a vészcsengőkkel a fejemben, élveztem, hogy két erős kéz simul a derekamra, hogy nem hallom a nevetést, hogy most minden normális. Talán mégis ez lesz életem legjobb bulija.
Még a zenén is áthasító üvöltés darabokra törte a normális pillanatot és minden reményemet. Megpördültem és figyeltem, ahogy Dávid kibotladozik egy sötét sarokból, kezét a csuklójára szorítva, arcán döbbenettel keveredett borzalom. Nem értettem mi baja lehet, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a keze alól csöpögő vért és a fénylő húst, ahol nem tudta eltakarni. Oda akartam sietni hozzá, de a mögöttem álló fiú nem engedte. A vörös hajú, angyallány kilépett Dávid után és felé nyúlt. A fiú hevesen rázta a fejét és hátrált, de a lány megragadta az öltönyét és visszafele húzta a sötétbe. Felvontam a szemöldököm, mert nem tetszett, hogy Dávid tiltakozik, de amikor a lány rám mosolygott és megláttam a hegyes, véres fogait hátra hőköltem. Ez… ez a lány megharapta Dávidot! Segíteni akartam neki, de a fiú továbbra sem engedett.
− Ne aggódj, a barátodért. Jó kezekben van – mondta az idegen mély hangon. Hátranéztem a vállam felett. Szürke szeme hidegen és… éhesen nézett rám.
− Ki a fene vagy te? De tudod mit nem is érdekel. Engedj el! – kirántottam magam a karjai közül és kivágtattam a pincéből. Az orromat betöltötte a vér szaga, a fejem majd szétrobbant és újra hallottam a kacagást. A fülemre szorítottam a kezem, de a nevetés csak még hangosabb lett. Kicsaptam az ajtót, hideg levegő csapta meg az arcomat és egy furcsa fűszeres illat. Felkaptam a fejem és felsikoltottam, mikor a buliban hagyott fiú, úgy állt előttem mintha végig itt kint lett volna. Hátranézte a táncoló, vonagló tömegre, majd újra a fiúra. – Te meg… hogyan…
− Nem mindegy? Úgyis enyém leszel. – Ez a két mondat gombócot növesztette a torkomba, fojtogattak és nem tudtam lenyelni őket. A szíve összevissza vert, a tüdőmbe csak néha-néha jutott levegő. Felém lépett, én pedig elhátráltam. A bejárat, fából készült kapuja a hátamnak ütközött, a nyirkossága még inkább megfagyasztott, csupasz hátamon pókok és bele sem merek gondolni milyen lényeg futkoztak. Semmi mást nem láttam csak a felém közeledő fiút.
− Ki vagy te? – suttogta a félelemtől rekedten, mire ő elvigyorodott. Kivillantotta hófehér, apró, hegyes, a cápáéhoz hasonló fogait, amik ijesztően hasonlítottak az angyallányéhoz. Nagyot nyeltem, a vészcsengők hangosan dübörögtek a fejemben és azt sikoltották tűnjek el innen, de nagyon gyorsan. Mégsem mozdultam, nem tudtam. Megfagytam.
− Nevezz, ahogy szeretnél. Szörnyeteg. Halál angyal. Rémálom. – Az utolsó szót már suttogva, a fülemhez hajolva mondta ki. Fogalmam sincs, hogy a nyakamat akarta megharapni, vagy a vállamat, de amikor még közelebb lépett, testével újra hozzám simult, teljes erőből ágyékon rúgtam. Nem tudom mi ütött belém, de komolyan. Talán a rettegés, a félelem vagy csupán a bennem lakó harcos természet tette. Figyeltem, hogy csuklik össze előttem, majd azt, hogyan torzítja el az arcát a düh. Az a szempár életem végig kísérteni fog. Megfordultam, hogy ne kelljen ránéznem, majd berohantam a többiek közé, remélve, hogy megtalálom Kingát és Dávidot. De egyiket sem láttam. Ismeretlen emberek vigyorogtak és néztek rám, meghatározhatatlan tekintettel. Mintha tudnák. Ágaskodtam hátha meglátom valamelyikük egy pillanatra, talán… Kinga ruháját láttam eltűnni a sötétben.
− Enyém leszel – suttogta egy hang a fejembe, mire megfordultam és láttam, ahogy a fiú, dühösen villogó szemekkel közeledik felém. Újra érezte, hogy egy kéz fonódik a nyakamra, de nem törődtem vele, hanem megfordultam és belevetettem magam a sötétbe. Vajon miért válik az ember önzővé mikor fél? A legelső gondolatom az volt, hogy Kingát kellene megmenteni a fiútól, akivel eltűnt, aztán már csak a saját életem volt a fontos. Senki és semmi más nem érdekelt, csak az, hogy én megússzam és kijussak innen. És miért veszítjük el a józan eszünket is a félelmünkben? Nem kellett volna pont a pince lezárt része felé rohannom, mert egy: nem ismerem a járást, kettő: bármikor rám szakadhat, mivel ezzel a résszel nem foglalkoznak és három: a sötétben tud a legkönnyebben, feltűnés nélkül megölni. Mert valami az súgta ez a terve. Életem legnagyobb baromságát követtem el, hogy ész nélkül berohantam ide. Koromsötét vett körül, az orromig sem láttam, csupán a falakt érzékeltem mikor a vállam hozzájuk súrlódott. Csak rohantam, mást nem hallottam csak a saját szívverésem és a fejemben állandóan ismétlődő kacajt. Hátamon hideg veríték csorgott le, a hajamba pókháló akadtak és valószínű pókok is, a távolban valahol víz csöpögött. Tüdőmet betöltötte a nehéz, dohos levegő, orromat csiklandozta a felszálló por, a szám kiszáradt, meg sem próbáltam nyelni. Kingára gondoltam, aki talán ugyanazt éli át amit én, és ekkor elestem valamiben. Erősen összeszorítottam a számat és a szememet, hogy ne kezdjek el most sírni. Nem ez a legmegfelelőbb időpont a hisztire! Felültem, a térdem lüktetett, az orrom úgyszintén, a fejemről nem is beszélve. A táskámból előkerestem a telefonom és bekapcsoltam a zseblámpáját. Mind két térdemen lenyúztam a bőrt és erősen vérzett, az orromból is csöpögött a vér, de dühösen letöröltem és egy pillanatra hallgatóztam. Nem hallottam lépteket, ezért kissé megnyugodva felálltam és akkor megláttam. Egy fekete öltönynadrágba bújtatott láb, cipő nélkül. A testem megint az engedélyem nélkül cselekedett és közelebb léptem ahhoz, amiben elbotlottam. Valami összetört. Talán a szívem, de nem tudom. Csak álltam ott és bámultam az előttem heverő holttestre. A legjobb barátom holttestére. Azt hittem, ha hullát látok elájulok vagy felküzdi a gyomrom a vacsorát, de csak álltam ott dermedtem. Néztem Dávid arcát. A pofacsontja fehére szinte világított a sötétségben, néhol teljesen hiányzott a bőr, a hús, az izom, máshol még maradt. Láttam az idegeket, a hús vörösét, a vért. A ruhája több helyen elszakadt, a karján és a felsőtestén is kilátszottak a csontok. Az ujjai teljes egészében hiányoztak. Szemi élettelenül, néztek rám. Pont rám. Vádlón. Fájdalmasan. Barna bőrén tenyér elnyomatok vöröslöttek a saját vérétől, néhol harapás nyomok kéklettek. Valakit megzavartam! Villant át az agyamon, mégsem mozdultam. Csupán a kezem kezdette remegni, megtáncoltatva a lámpa fényét. Körülöttem csontok és csontvázak hevertek. Emberi csontvázak, olyanok amilyenekké Dávid is válni fog. Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy nem segítettem neki, hogy nem mentem utánuk. Hol a lány? Hirtelen valami az orromra cseppent. Lassan, mint akit dróton rángatna felnéztem a plafonra, csupán egy pillanatra láttam a gúnyosan, véres szájjal és fogakkal vicsorgó lányt, mert a telefon kiesett a kezemből. A bénultság elmúlt, én pedig még mélyebbre vetettem magam a sötétbe. Hallottam egy gúnyos női kacajt, majd egy már ismerős férfihangot.
− Ő az enyém. – Lélekszakadva rohantam egyre beljebb és beljebb az alagútba. Fogalma sincs merre jártam, csupán annyit tudok, hogy valahol Pápa alatt. A sötétség, már ha lehetséges gomolygott körülöttem és lelassított. Nem is tudom mit vártam. Hogy eljön majd a szőke herceg, fehér lovon és megment? Hogy ez az egész csak egy álom és felébredek? Vagy azt, hogy nem talál meg idelent a folyosón? Hülye voltam. De még mekkora! Csak rohantam gondolkodás nélkül és saját magamat zártam csapdába. Megálltam. Nem tudom miért. A szívem gyors táncot járt a mellkasomban, mindenem remegett és valami azt súgta adjam fel. Oldalra nyúltam és megérintettem a hideg, nyirkos falat. Valahol csöpögött valami. A fülemben megint felhangzott az a kacagás. Kezdek megőrülni. Aztán meghallottam. Léptek. Ütemes a padlónak csattanó lábak hangja. Kopp. Kopp. Egyre közelebbről. Lüktette a térdemen lévő seb, az orromból számba folyt a vér. Tudtam, hogy futni kéne. Amikor megpillantottam azokat a szürke szemeket, feladtam. A bátorságom és az élni akarás apró darabokban hevert a lelkemben, felsebezve azt. Ugyanazok a hangok. Csipp. Csöpp. Kopp. És a kacaj. Hirtelen ragadta meg a nyakamat és szorított a falnak. A fejem nagyot koppant. Éreztem, hogy felrepedt a bőr és a vér végigcsorgott a nyakamon és a hátamon. A fiú teste újra az enyémhez nyomódott.
− Megmondtam, enyém leszel. Előlem nem tudsz elmenekülni. – A következő pillanatban a fogai a meztelen vállamba mélyedtek. Szakadt a bőr, az izom. Vér ömlött a ruhámra és végig a testemen. Meleg és csúszós volt. A fájdalmat alig érzékeltem, mindenem elzsibbadt és hagytam. Nem küzdöttem. Nem akartam élni. Úgy nem, hogy az arcom előtt lebeg Dávid halott arca. A sötétség rám nehezedett, végül összenyomott.

Zúgó fejfájással ébredtem és nagyon fájt minden egyes porcikám, de örültem. Csak egy álom volt. A ruhám ott feküdt a széken, nagyi a konyhában sütött, és nem ettek meg élve. Mosolyogva nyújtózkodtam, végignyúlva az ágyon. Aztán nagy nehezen kikászálódtam a takaró alól és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Összevont szemöldökkel vettem szemügyre a vállamon éktelenkedő kék foltokat, de ekkor megszólalt a telefonom. Elvigyorodtam mikor megláttam, hogy Kinga hív. Már előre hallottam, hogy poént fog csinálni az álmomból és elnevezi a bulit az emberevő szörnyek baráti találkozójának.
− Szia, Kinga. – Csönd fogadott. – Kinga? Itt vagy? – Csak valami furcsa zúgó hang ért el hozzám. – Kinga, szólj már bele! Oké, hogy Halloween van, de akkor se vicces. − Aztán meghallottam… Csipp. Csöpp. Kopp. Kacaj… A telefon kicsúszott a kezemből, de még így is hallottam:
− Enyém vagy!                    


Puszi:Lia

2014. április 9., szerda

Varga Máté rajzai - Szerkesztőt keresünk!

Hello! ^^

1. Szerkesztőt keresünk! Részletekért írjatok e-mailt.

2. Köszönjük az összes féliratkozót! Minél többen vagytok, annál jobban tudom, hogy van értelme annak, amit csinálok.

3. Újdonságot hoztam nektek. Varga Máté rajzait láthatjátok, lesz még egy bejegyzés majd, mert sok a rajz. Látszik rajtuk, hogy fiúsabbak, mint amiket eddig láthattatok a blogon. Remélem azért ezeket is tetszeni fognak. :)

















A másik bejegyzéssel majd jövök. Puszi:
Solya