Sziasztok szerelmeim! Visszatértem és hoztam egy novellát...de nem rizsázok nézzük mit ír róla a szerző:
A nevem Szabó Zsófia, de Sophie Taylor álnéven publikálok a neten.
Amatőr író vagyok, írás-olvasás zavarommal nem foglalkozva 14 éves korom
óta írok. Egy könyvem már jelent meg magánkiadásban és egy novellám egy
antológiában. Olvastam, hogy lehet novellát beküldeni, így megpróbálkoznék az egyik írásommal :) Remélem szerintetek is publikálható :)
Enyém vagy!
Halloween
közeledtével Pápa falait, telefonpóznáit is ellepték Október 31-ére szervezett
bulik plakátjai. Megálltam egy újabb Halloweeni partyt hirdető plakát előtt,
elolvastam a már jól ismert szöveget, ami csupán megfogalmazásában más, mint a
többi, majd felsóhajtottam és tovább indultam. Egyik sem fogott meg igazán, nem
volt kedvem elmenni csupán azért, hogy ne otthon üljek. Persze nagyon jól
tudtam, hogy Kinga és Dávid majd menni akar, mert már a jelmezük is megvolt, de
idén valami extra bulira vágyom, valami olyanra, ami eddig még nem volt. Miért
reménykedem, hogy ebben a poros kisvárosban, ahol nem történik semmi, majd pont
egy buli fog kilógni a sorból? Ugyanolyan unalmas, átlagos estét fognak
szervezni, mint mindig. A Halloween csak abban különbözik a többitől, hogy
beöltöznek a fiatalok. Nekem is kellene még találnom mit is veszek fel, de
annyira nincs kedvem. Bár tény, minden jobb, mint itthon ülni és a régi
történeteket hallgatni nagyanyámtól, amik a bezzeg az én időmbennel kezdődnek.
Bárcsak anya még élne, akkor nem kellene minden bulira úgy kiszöknöm, aztán
visszaszöknöm és nem kellene úgy viselkednem, mint egy helyes, rendes kislány.
Végre úgy öltözhetnék, ahogy akarok. De nem is fájdítom a szívemet ilyennel,
mert felesleges. Csak tudnám, hogy mit vegyek fel.
Már
majdnem beléptem az öreg, rózsaszínre festett családi ház kapuján, amikor
meghallottam, hogy a nevemet kiabálják. Megfordultam, és megláttam, hogy Kinga
integet és siet felém. Szőke haja kikunkorodott a sapka alól, kerek arca
kipirult a hidegtől, sötét farmerja és kabátja vékonyabbnak mutatta, kék szeme
boldogan csillogott.
-
Nem hiszed el, mit találtam Anna! - lihegte a lány és felém nyújtott egy
papírt.
-
Ez meg mi? – bámultam a lapra, amin csupán a Halloween felirat, a dátum és a
következő felirat állt: "Haláli buli Mindenszentek előestéjén. Gyere, és
meglátjuk túléled-e"
-
Nem is tudom, biztos macskaeledel – gúnyolódott Kinga. Csak a szememet forgattam
és továbbra is rá bámultam. – Mint látod ez egy plakát. Hatalmas buli készül,
és mit gondolsz hol? A kastély pincéjében.
−
Hogy a francba szerezték meg az Esterházy-kastély pincéjét? – döbbentem meg. A
város kastélya és főleg a pincéje hivatalosan le van zárva, csupán azok
mehetnek be, akik jegyet váltanak. Kinga vállat vont.
−
Kit érdekel? Állítólag tavaly is volt és nagyon durvára sikeredett. Arról is
pletykáltak, hogy páran eltévedtek részegen a lezárt alagutakban és azóta se
kerültek elő – suttogta sejtelmesen Kinga és láttam rajta, hogy büszke magára.
Éppen elég ideje ismer ahhoz, hogy tudja, vonzódom a felderítetlen rejtélyekhez
és a félelmetes helyekhez. – Szóval megyünk? Úgyis csak egyik helyről a másikra
mászkálnánk, és sehol sem éreznénk jó magunkat.
−
Menjünk, vagy ne menjünk? – morogtam, de gondolatban már azon gondolkodtam,
hogy mit vegyek fel. Kinga megragadta a lány vállamat és a szemembe nézett.
−
Látom a szemedben, hogy döntöttél – vigyorgott Kinga. – Elmegyünk és életünk
végéig emlegetni fogjuk. – Elvigyorodtam és már most nehezen tudtam kordában
tartani a hevesen dobogó a szívem. – A ruhádon pedig ne is gondolkodj –
legyintett Kinga, és egy csomagot varázsolt elő a táskájából, majd a kezembe
nyomta. – Ezt fent találtuk anyuval a padláson és egyből rád gondoltam. Tessék
felvenni, állati dögös leszel.
−
Huh, Kinga, köszi – vigyorogtam még mindig és már attól féltem, hogy szétreped
a szám, vagy vigyorba fagy és így maradok. – Amúgy a szokásos terv lesz
érvényben.
−
Értettem parancsnokasszony – vágta magát vigyázzba Kinga. – Akkor holnap este
kilenckor találkozunk a házunk előtt. Nem tudom, hányan leszünk, mert Dávid is
hoz embereket. – Gyorsan elköszönt és a következő percben már ott sem volt. Mosolyogva
megráztam a fejem, hogy mennyi energia tombol a lányban, alig lehet leállítani,
ezer fokon ég és élvezi az életet. Újra a kezemben tartott papírra nézte, és
újra csak megdobbant a szívem. Eltölthetek
egy jó kis estét a barátaimmal és jól fogom érezni maga. Nem kell aggódnom azon, hogy mi lesz holnap,
csak az a dolgom, hogy jól érezzem magam. Aztán hirtelen jéghideg szél
vágott keresztül az utcán és messzire repítette a kezemből a papírt. Mégsem
rohantam utána. A hideg széltől megdermedtem és úgy éreztem, én magam is belefagytam
az időben, a túlvilági kacajtól, ami a semmiből kígyózott felém, felállt a szőr
a hátamon. Körülnéztem, de az utcán nem volt senki. A nevetéstől kirázott a
hideg, és minden jókedvem elszállt. Mély levegőt vettem, és megráztam a fejem,
hogy én milyen hülye vagyok, hiszen túlvilági lények nem léteznek. Előkerestem
a kulcsomat és besétáltam a kertbe.
A
túlvilági kacaj tovatáncolt a széllel együtt, pörögve, forogva, keringőt járva
a plakáttal.
Még
hallottam, ahogy a nagymama felhangosítja a szobájában a tévét, még egyszer
megnéztem magam az egész alakos tükörben. Fekete testre simuló ruhám és rajta a
vékony, fehér gyöngyökből készült pókháló döbbenetesen illett rám, mintha csak
varrattam volna, rövid, fekete hajamat összeborzoltam, szememet vastagon kifestettem.
Arcom jobb oldalára, fekete szemceruzával pókhálót rajzoltam, ha már egyszer
feketeözvegynek öltöztem... Megelégedve bólintottam, majd lekapcsoltam a
villanyt és kimásztam az ablakon. Már a sarkon befordulva láttam, Kinga háza
előtt összeverődött csapatot. Hét vagy nyolc fiatal beszélgetett, Kingára várva
a kapuban, köztük legjobb fiú barátom, Dávid. A fiú fekete öltönyt és
nyakkendőt, fehér inget viselt, az övébe egy játék pisztoly volt dugva és mikor
melléértem, mosolyt villantott rám.
−
Szia, szépségem. A nevem Bond. James Bond.
−
Eredeti jelmez – nevetettem fel. Halkan beszélgettünk, egésze addig, amíg Kinga
meg nem jelent, a szokásos boszorkány jelmezében és közölte, hogy indulhatunk.
– Felajánlja nekem a karját, Mr. Bond? – Dávid elvigyorodott, majd egymásba
karolva tettük meg az utat a kastélyig. Bár próbáltam jól érezni magam, az a
sátáni, túlvilági és félelmetes kacaj, amit tegnap hallottam nem hagyott békén.
Követett mindenhova, bemászott az agyamba, befészkelte magát, mint pók a
hálójába és nem hagyott nekem nyugtot. Mellesleg az Esterházy kastély tökéletes
helyszín egy ilyen bulira. Döbbenten álltam meg mikor ráfordultunk a felé
vezető útra. Az u alakú épület minden ablakában gyertyák táncoltak, a
főbejárathoz vezető úton töklámpások sorakoztak, ijesztőbbnél ijesztőbb
arcokkal. Ugyanilyen töklámpások vezettek le a pince bejáratához is, ami nem az
épülethez kapcsolódott, hanem jó pár méterrel lejjebb. A kastély parkja sötéten
húzódott meg tőlük nem olyan messze, a magas fák árnyékot vettek a holdfényben.
Ugyanolyan hideg szél futkározott a fák között, mint amilyen előző nap az
utcán. Összébb húztam magamon a kabátot, de még így is fáztam. A zene hangosan
dübörgött pont a lábunk alatt, hangfoszlányok, nevetések szálltak felénk a
bejárat felől. Már majdnem leértünk mikor elbotlottam a kibomlódott
cipőfűzőmben. Fáradtan felsóhajtottam, és lehajoltam, hogy újra megkössem és
szorosabbra húzzam a térdig érő bakancsom. A többieket előreküldtem, hogy
vegyék meg nekem is a jegyet, míg megoldom a gondom. Miután szorosan
megkötöttem, fel akartam állni, de nem messze tőlem megmozdult a bokor, a
túlvilági kacajt újra hallottam. Idegesen felnevettem, hogy milyen gyáva nyuszi
vagyok, biztos valamelyik fiú ment el pisilni a bokorba. Felálltam, beletúrtam
a hajamba és már indultam volna, de ekkor valami elkapta a nyakamat és a
vállamba harapott. Reflexből sikoltottam fel, de mikor megérkeztek Dávid és a
többiek, a kéz eltűnt és senki sem állt mögöttem. Lihegve hátráltam el a
nyakamat simogatva.
−
Minden rendben, Anna? – kérdezte Dávid. – Mi történt?
−
Se… semmi – ráztam meg a fejem. – Csak ijedtem. Lány vagyok, jogom van hozzá –
mosolyogtam a fiúra, aki csak átölelte a vállam és ajánlotta, hogy menjünk be.
Nem akartam. Isten látja lelkem, jól akartam érezni magam Kingával és Dáviddal,
de egyszerűen nem akartam bemenni. Nem a hely miatta, imádtam ezt a helyet,
amióta csak ideköltöztem, de most nem. Valami taszított, valami azt súgta be ne
tegyem a lábam arra a helyre. De mégis megtettem. Beléptem a kísértetiesen feldíszített,
amúgy is hátborzongató pincébe és elvesztem.
Az
elején minden rendben volt. Átlagos halloweeni bálnak indult, mindenféle
lénynek beöltözött fiatalok vettek körül, hangosan dübörgött a zene és szabadon
folyt az alkohol és az a furcsa kevert ital, amibe fogalmam sincs, hogy mi
volt, de sejtelmesen gőzölgött. Az egész pince vörös fényben úszott a színes
lámpák miatt. Úgy látszik a készletből csak a piros színűeket vásárolták meg.
Ám a bejáratnál lévő nagy termen és a folyosón kívül, amik alapból is
rendelkeznek világítással, a pince többi része sötétségbe borult. A hátamon
végigfutott a hideg, ha arra gondolok, hogy eltévedem az alagutakban és ott
halok éhen. Próbáltam nem tudomást venni a fülemben visszahangzó gonosz
kacajról és a vállamban lüktető fájdalomról, és csak táncolni. Aztán hirtelen
Kinga magához húzott és a fülembe kiáltott, mivel másképp nem lehetett
beszélgetni.
−
A pultnál álló csávó és a haverja már fél órája minket bámul!
−
És? – vontam vállat.
−
És?? – háborodott fel Kinga. – Anna, egyszer élünk. Mind a ketten facérok
vagyunk, nincs abban semmi, ha elhívjuk őket táncolni. Még Dávid is
becsajozott. – Intett a barátunk felé, én pedig követtem a kezét. Dávid valóban
egy vörös hajú, angyalnak öltözött lányt ölelgetett. Visszafordultam Kinga felé
és vállat vontam
−
Attól, hogy ő becsajozott, nekem nem kell bepasiznom. – Kinga dühösen fújt
egyet.
−
Inkább nyúlnak kellett volna öltöznöd – ezzel elsétált mellettem, és a pulthoz
igyekezett. Még láttam, ahogy felkéri táncolni az egyik fiút, de mivel nem volt
kedvem egyedül táncolni, Dávidot pedig nem volt szívem megzavarni, leültem az
egyik székre. Nem üldögéltem ott sokáig, mivel nem sokkal később lábakat
pillantottam meg. Felnéztem és szemtaláltam magam egy jóképű, szürke szemű,
teljes feketébe öltözött, a húszas éveiben járó fiúval. Rám villantotta
tökéletes fogait és a kezét nyújtotta.
−
Táncolsz velem? – A kezem automatikusan mozdult, pedig nem adtam neki
parancsot. Mire észbe kaphattam volna, már szorosan a fiúhoz simultam.
Belélegeztem furcsa, fűszeres illatát, a kacagás a fejemben elcsitult, és
mintha kissé elbódultam volna. Nem törődtem a vészcsengőkkel a fejemben,
élveztem, hogy két erős kéz simul a derekamra, hogy nem hallom a nevetést, hogy
most minden normális. Talán mégis ez lesz
életem legjobb bulija.
Még
a zenén is áthasító üvöltés darabokra törte a normális pillanatot és minden
reményemet. Megpördültem és figyeltem, ahogy Dávid kibotladozik egy sötét
sarokból, kezét a csuklójára szorítva, arcán döbbenettel keveredett borzalom.
Nem értettem mi baja lehet, egészen addig, amíg meg nem pillantottam a keze
alól csöpögő vért és a fénylő húst, ahol nem tudta eltakarni. Oda akartam
sietni hozzá, de a mögöttem álló fiú nem engedte. A vörös hajú, angyallány
kilépett Dávid után és felé nyúlt. A fiú hevesen rázta a fejét és hátrált, de a
lány megragadta az öltönyét és visszafele húzta a sötétbe. Felvontam a
szemöldököm, mert nem tetszett, hogy Dávid tiltakozik, de amikor a lány rám
mosolygott és megláttam a hegyes, véres fogait hátra hőköltem. Ez… ez a lány megharapta Dávidot! Segíteni
akartam neki, de a fiú továbbra sem engedett.
−
Ne aggódj, a barátodért. Jó kezekben van – mondta az idegen mély hangon.
Hátranéztem a vállam felett. Szürke szeme hidegen és… éhesen nézett rám.
−
Ki a fene vagy te? De tudod mit nem is érdekel. Engedj el! – kirántottam magam
a karjai közül és kivágtattam a pincéből. Az orromat betöltötte a vér szaga, a
fejem majd szétrobbant és újra hallottam a kacagást. A fülemre szorítottam a
kezem, de a nevetés csak még hangosabb lett. Kicsaptam az ajtót, hideg levegő
csapta meg az arcomat és egy furcsa fűszeres illat. Felkaptam a fejem és
felsikoltottam, mikor a buliban hagyott fiú, úgy állt előttem mintha végig itt
kint lett volna. Hátranézte a táncoló, vonagló tömegre, majd újra a fiúra. – Te
meg… hogyan…
−
Nem mindegy? Úgyis enyém leszel. – Ez a két mondat gombócot növesztette a
torkomba, fojtogattak és nem tudtam lenyelni őket. A szíve összevissza vert, a
tüdőmbe csak néha-néha jutott levegő. Felém lépett, én pedig elhátráltam. A
bejárat, fából készült kapuja a hátamnak ütközött, a nyirkossága még inkább
megfagyasztott, csupasz hátamon pókok és bele sem merek gondolni milyen lényeg
futkoztak. Semmi mást nem láttam csak a felém közeledő fiút.
−
Ki vagy te? – suttogta a félelemtől rekedten, mire ő elvigyorodott.
Kivillantotta hófehér, apró, hegyes, a cápáéhoz hasonló fogait, amik ijesztően
hasonlítottak az angyallányéhoz. Nagyot nyeltem, a vészcsengők hangosan
dübörögtek a fejemben és azt sikoltották tűnjek el innen, de nagyon gyorsan.
Mégsem mozdultam, nem tudtam. Megfagytam.
−
Nevezz, ahogy szeretnél. Szörnyeteg. Halál angyal. Rémálom. – Az utolsó szót
már suttogva, a fülemhez hajolva mondta ki. Fogalmam sincs, hogy a nyakamat
akarta megharapni, vagy a vállamat, de amikor még közelebb lépett, testével
újra hozzám simult, teljes erőből ágyékon rúgtam. Nem tudom mi ütött belém, de
komolyan. Talán a rettegés, a félelem vagy csupán a bennem lakó harcos
természet tette. Figyeltem, hogy csuklik össze előttem, majd azt, hogyan
torzítja el az arcát a düh. Az a szempár életem végig kísérteni fog.
Megfordultam, hogy ne kelljen ránéznem, majd berohantam a többiek közé,
remélve, hogy megtalálom Kingát és Dávidot. De egyiket sem láttam. Ismeretlen
emberek vigyorogtak és néztek rám, meghatározhatatlan tekintettel. Mintha
tudnák. Ágaskodtam hátha meglátom valamelyikük egy pillanatra, talán… Kinga
ruháját láttam eltűnni a sötétben.
−
Enyém leszel – suttogta egy hang a fejembe, mire megfordultam és láttam, ahogy
a fiú, dühösen villogó szemekkel közeledik felém. Újra érezte, hogy egy kéz
fonódik a nyakamra, de nem törődtem vele, hanem megfordultam és belevetettem
magam a sötétbe. Vajon miért válik az ember önzővé mikor fél? A legelső
gondolatom az volt, hogy Kingát kellene megmenteni a fiútól, akivel eltűnt,
aztán már csak a saját életem volt a fontos. Senki és semmi más nem érdekelt,
csak az, hogy én megússzam és kijussak innen. És miért veszítjük el a józan
eszünket is a félelmünkben? Nem kellett volna pont a pince lezárt része felé
rohannom, mert egy: nem ismerem a járást, kettő: bármikor rám szakadhat, mivel
ezzel a résszel nem foglalkoznak és három: a sötétben tud a legkönnyebben,
feltűnés nélkül megölni. Mert valami az súgta ez a terve. Életem legnagyobb
baromságát követtem el, hogy ész nélkül berohantam ide. Koromsötét vett körül,
az orromig sem láttam, csupán a falakt érzékeltem mikor a vállam hozzájuk
súrlódott. Csak rohantam, mást nem hallottam csak a saját szívverésem és a
fejemben állandóan ismétlődő kacajt. Hátamon hideg veríték csorgott le, a
hajamba pókháló akadtak és valószínű pókok is, a távolban valahol víz
csöpögött. Tüdőmet betöltötte a nehéz, dohos levegő, orromat csiklandozta a
felszálló por, a szám kiszáradt, meg sem próbáltam nyelni. Kingára gondoltam,
aki talán ugyanazt éli át amit én, és ekkor elestem valamiben. Erősen
összeszorítottam a számat és a szememet, hogy ne kezdjek el most sírni. Nem ez a legmegfelelőbb időpont a hisztire!
Felültem, a térdem lüktetett, az orrom úgyszintén, a fejemről nem is beszélve.
A táskámból előkerestem a telefonom és bekapcsoltam a zseblámpáját. Mind két
térdemen lenyúztam a bőrt és erősen vérzett, az orromból is csöpögött a vér, de
dühösen letöröltem és egy pillanatra hallgatóztam. Nem hallottam lépteket,
ezért kissé megnyugodva felálltam és akkor megláttam. Egy fekete öltönynadrágba
bújtatott láb, cipő nélkül. A testem megint az engedélyem nélkül cselekedett és
közelebb léptem ahhoz, amiben elbotlottam. Valami összetört. Talán a szívem, de
nem tudom. Csak álltam ott és bámultam az előttem heverő holttestre. A legjobb
barátom holttestére. Azt hittem, ha hullát látok elájulok vagy felküzdi a
gyomrom a vacsorát, de csak álltam ott dermedtem. Néztem Dávid arcát. A
pofacsontja fehére szinte világított a sötétségben, néhol teljesen hiányzott a
bőr, a hús, az izom, máshol még maradt. Láttam az idegeket, a hús vörösét, a
vért. A ruhája több helyen elszakadt, a karján és a felsőtestén is kilátszottak
a csontok. Az ujjai teljes egészében hiányoztak. Szemi élettelenül, néztek rám.
Pont rám. Vádlón. Fájdalmasan. Barna bőrén tenyér elnyomatok vöröslöttek a
saját vérétől, néhol harapás nyomok kéklettek. Valakit megzavartam! Villant át az agyamon, mégsem mozdultam.
Csupán a kezem kezdette remegni, megtáncoltatva a lámpa fényét. Körülöttem
csontok és csontvázak hevertek. Emberi csontvázak, olyanok amilyenekké Dávid is
válni fog. Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy nem segítettem neki, hogy
nem mentem utánuk. Hol a lány?
Hirtelen valami az orromra cseppent. Lassan, mint akit dróton rángatna
felnéztem a plafonra, csupán egy pillanatra láttam a gúnyosan, véres szájjal és
fogakkal vicsorgó lányt, mert a telefon kiesett a kezemből. A bénultság elmúlt,
én pedig még mélyebbre vetettem magam a sötétbe. Hallottam egy gúnyos női
kacajt, majd egy már ismerős férfihangot.
−
Ő az enyém. – Lélekszakadva rohantam egyre beljebb és beljebb az alagútba.
Fogalma sincs merre jártam, csupán annyit tudok, hogy valahol Pápa alatt. A
sötétség, már ha lehetséges gomolygott körülöttem és lelassított. Nem is tudom
mit vártam. Hogy eljön majd a szőke herceg, fehér lovon és megment? Hogy ez az
egész csak egy álom és felébredek? Vagy azt, hogy nem talál meg idelent a
folyosón? Hülye voltam. De még mekkora! Csak rohantam gondolkodás nélkül és
saját magamat zártam csapdába. Megálltam. Nem tudom miért. A szívem gyors
táncot járt a mellkasomban, mindenem remegett és valami azt súgta adjam fel.
Oldalra nyúltam és megérintettem a hideg, nyirkos falat. Valahol csöpögött
valami. A fülemben megint felhangzott az a kacagás. Kezdek megőrülni. Aztán
meghallottam. Léptek. Ütemes a padlónak csattanó lábak hangja. Kopp. Kopp.
Egyre közelebbről. Lüktette a térdemen lévő seb, az orromból számba folyt a
vér. Tudtam, hogy futni kéne. Amikor megpillantottam azokat a szürke szemeket,
feladtam. A bátorságom és az élni akarás apró darabokban hevert a lelkemben,
felsebezve azt. Ugyanazok a hangok. Csipp. Csöpp. Kopp. És a kacaj. Hirtelen
ragadta meg a nyakamat és szorított a falnak. A fejem nagyot koppant. Éreztem,
hogy felrepedt a bőr és a vér végigcsorgott a nyakamon és a hátamon. A fiú
teste újra az enyémhez nyomódott.
−
Megmondtam, enyém leszel. Előlem nem tudsz elmenekülni. – A következő
pillanatban a fogai a meztelen vállamba mélyedtek. Szakadt a bőr, az izom. Vér
ömlött a ruhámra és végig a testemen. Meleg és csúszós volt. A fájdalmat alig
érzékeltem, mindenem elzsibbadt és hagytam. Nem küzdöttem. Nem akartam élni.
Úgy nem, hogy az arcom előtt lebeg Dávid halott arca. A sötétség rám
nehezedett, végül összenyomott.
Zúgó
fejfájással ébredtem és nagyon fájt minden egyes porcikám, de örültem. Csak egy
álom volt. A ruhám ott feküdt a széken, nagyi a konyhában sütött, és nem ettek
meg élve. Mosolyogva nyújtózkodtam, végignyúlva az ágyon. Aztán nagy nehezen
kikászálódtam a takaró alól és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Összevont
szemöldökkel vettem szemügyre a vállamon éktelenkedő kék foltokat, de ekkor
megszólalt a telefonom. Elvigyorodtam mikor megláttam, hogy Kinga hív. Már
előre hallottam, hogy poént fog csinálni az álmomból és elnevezi a bulit az
emberevő szörnyek baráti találkozójának.
−
Szia, Kinga. – Csönd fogadott. – Kinga? Itt vagy? – Csak valami furcsa zúgó
hang ért el hozzám. – Kinga, szólj már bele! Oké, hogy Halloween van, de akkor
se vicces. − Aztán meghallottam… Csipp. Csöpp. Kopp. Kacaj… A telefon
kicsúszott a kezemből, de még így is hallottam:
−
Enyém vagy!
Puszi:Lia